Az idei szezonban Győri Alexa, a Győri Audi ETO KC Akadémia 1-es csapatának tehetséges kapusa védésekkel mutatkozhatott be a felnőtt mezőnyben. Alexa egy rendkívül közvetlen, mosolygós kis személyiség, aki többek között sütni is szeret. Most ismerjük meg őt kicsit közelebbről…

Mesélnél egy kicsit a gyerekkorodról?

Már gyerekként is nagyon szerettem mozogni, mondhatni örökmozgó voltam. Kiskoromban rengeteg sportágat kipróbáltam, egy héten akár több foglalkozáson is részt vettem. Voltam hip-hop táncos, ugróköteleztem, karatéztam is jó pár évig, valamint a néptánc is a szívemhez nőtt. Két testvérem van, egy nővérem és egy húgom, utóbbi most lesz ötéves, mindkettőjükkel különleges kapcsolatom van. A nővéremmel együtt nőttem fel, gyerekként is jó testvérek voltunk, viszont arra emlékszem, hogy az idegeire mentem azzal, hogy állandóan felvettem a ruháit. Persze igyekeztem mindig úgy visszahajtogatni a szekrényébe, ahogyan hagyta, de így is lebuktam.

Hogyan ismerkedtél meg a kézilabdával, miért pont ezt a sportágat választottad?

Keresztanyukám kézilabdázott, és mindig elmentünk a meccseire, nagyon megtetszett, és alig vártam, hogy Répcelakon is elinduljon. Végül a répcelaki általános iskolában kezdtem el megismerkedni ezzel a sporttal. Ikervárról jött Tündi néni (Horváth Tünde – a szerk.), előtte nem volt ott utánpótlás kézilabda, csak felnőtt, és ő hozta be a kézilabdát, majd lettek ottani edzőim is. Jó pár évig Répcelakon kézilabdáztam, aztán Tündi néni meglátta bennem a lehetőséget, és mondta, hogy menjek Ikervárra, ahol Jani bácsihoz (Horváth János – a szerk.) kerültem. Először kinti poszton játszottam, azonban Tündi néni mondta, hogy jó testfelépítésem van, és próbáljam ki magam a kapuban, végül megtetszett. Hetedik osztályos voltam, amikor Győrben volt egy kiválasztó, amire János bácsi hozott el, és Attila bácsi (Kun Attila – a szerk.) vezényelte le, végül beválogattak. Az általános iskola 8. osztályát még Répcelakon jártam ki, Szonjával és Julcsival (Szemes Szonja, Farkas Júlia – a szerk.) együtt jártunk fel az edzésekre Győrbe. Akkor játszottuk a kiemelt U13-as bajnokságot, amit aztán meg is nyertünk.

Hogyan jellemeznéd magad, amikor a pályán csapatkapitány vagy, és milyen vagy a civil életben?

Csapatkapitányként mindig biztatom a többieket, még a legunalmasabb meccsen is lelkes tudok lenni, ezt próbálom átadni a társaimnak. Ha valami gond van a csapatban, segítem megoldani. Mindenkivel jó a kapcsolatom köszönhetően annak is, hogy kommunikatív vagyok, bárkivel bármiről el tudok beszélgetni. Pályán kívül kicsit szeleburdi vagyok, nagyon kapkodok, sok mindenbe belefogok, viszont, ha valamit elkezdek, akkor azt kitartóan végigcsinálom. Talpraesettnek tartom magam, amikor egy új helyzetbe kerülök, nem ijedtem meg tőle. A kézilabdában pedig követem a céljaim, mindent beleadok, és törekszem a maximumra. Nagyon önkritikus vagyok magammal szemben, például, ha rosszul ment egy meccsen, akkor hajlamos vagyok napokig rágódni ezen. Ebben is sokat szeretnék fejlődni, bár a barátnőimmel, akik egyben a csapattársaim is, meg szoktam ezt beszélni. Telefonon pedig a szüleim adnak tanácsot, de a mamám szavai is jót tesznek a lelkemnek, mindig mondja, hogy „nem baj kislányom, majd legközelebb sikerül”.

Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? Van hobbid?

A hétköznapokat a barátaimmal vagy a barátommal töltöm, aki focista, a sport is összeköt minket. Szeretek csavarogni, sétálni egy jó nagyot vagy beülni enni valamit. Van olyan barátnőm, akivel csak kéthavonta tudunk találkozni, és nagyon feltölt, amikor láthatjuk egymást, és beszélgethetünk egy jót. Hétvégente pedig hazautazom a családomhoz, és alig várom, hogy a kishúgommal lehessek, vele sokat foglalkozom, jó nagyokat szoktunk játszani. Egyébként ő a legkisebb szurkolóm, anyáékkal többször volt már a meccsemen. Hobbim pedig a sütés, imádok sütni, ez legfőképpen a mamának köszönhető, aki a mai napig elkényeztet. Gyerekként mindig odaálltam mellé, amikor sütött. Emlékszem, amikor karácsonykor már én gyúrtam össze a sütitésztát. Ha engedi az időm, akkor rögtön sütök valamit. Amikor hazamegyek, anya viccesen meg is szokta kérdezni, hogyhogy nem sütöttél még semmit. Januárban volt a mama és apa születésnapja, és csokitortát készítettem nekik, kistesóm mondta is, hogy az ő szülinapjára is én süssem.

Mit jelent számodra, hogy magadra öltheted az ETO-címeres mezt?

Sokat jelent számomra, hogy szinte a gyerekorom óta az ETO-ban játszhatom, ez sok kisgyerek álma. Tavaly nyáron meghívtak Répcelakra egy kézilabda táborba, hogy kisgyerekekkel beszélgessek, és öröm volt hallgatni őket, hogy nekik mennyit jelent az, ha valaki az ETO-ban játszhat. Készítettek nekem ETO-os rajzokat, fotózkodtak velem. A velük való találkozás nagyon feltöltött, és egyben megtisztelve éreztem magam. Az életem egyik legfontosabb része lett a kézilabda, és ezt a családomon kívül az edzőimnek köszönhetem. Ikerváron János bácsit (Horváth János – a szerk.) mindenképpen kiemelném, ő azért nagyon sokat noszogatott, az elején rám is fért, akkor még nem alakult ki bennem, hogy mindenáron ezt szeretném csinálni. Itt Győrben Attila bácsi, Kati néni, Kriszta néni, Manyi néni (Kun Attila, Ruskó Katalin, Pigniczki Krisztina, Bordásné Horváth Marianna – a szerk.) folyamatosan formáltak, valamint Viki néni és Bea néni (Petróczi Viktória, Hoffmann Bea – a szerk.) kemény edzései sokat segítettek abban, hogy idáig juthattam.

Milyen érzés volt, amikor debütáltál a felnőtt csapatban?

Amikor megtudtam, hogy nevezve vagyok, anya volt az első, akit rögtön felhívtam. Ráadásul idegenben a Kastamonu elleni BL mérkőzésen kerültem először keretbe, és az utolsó három percben pályára is léptem. Nagyon izgultam, remegett kezem-lában, közben néztem ki Silje-ékre, akik a padról próbáltak nyugtatni. Emlékszem, annyira izzadt a tenyerem, hogy az egyik kidobásnál kicsúszott a kezemből a labda, talán el is passzoltam. Teljesen elkeseredtem, és elpityeredtem magam, ez nagyon könnyen előfordul velem, ha valami nem úgy sikerül, de mindenki egyből jött oda vigasztalni. Utólag persze már beláttam, hogy kár volt ennyire izgulni. Utána Budaörsön léptem pályára, ott szerencsére jól ment a védés. Amikor az Esbjerg elleni hazai mérkőzésen Szabó Tamás először mondta be a nevem, felemelő érzés volt, sosem fogom elfelejteni azt az atmoszférát, amit a szurkolók teremtettek. Azóta is sokszor eszembe jut, és mindig hitetlenkedek, hogy ez tényleg velem történt meg? Az első debütálásom hazai pályán, amikor védtem is, az az Érd elleni mérkőzés volt. Különleges érzés volt, amikor mi fiatalok egyszerre lehettünk a pályán. Nagy lehetőségnek tartottam, mert ez egy újabb szint, egy újabb lépcsőfok a céljaim felé.

Fiatalként milyen pluszt ad számodra, hogy a felnőttekkel edzhetsz, készülhetsz?

Silje-től és Sandra-tól folyamatosan nagyon sokat tanulok, nem csak technikailag, hanem mentálisan is. Testközelből láthatom, hogy milyen profizmussal kezelik az adott szituációkat, például amikor nem sikerül valami, akkor ugyanúgy mennek tovább, nem keserednek el. Silje-t ki szeretném emelni, amikor még edzhetett, ő a saját feladatain túl mindig odafigyelt rám, és tanácsokkal látott el, folyamatosan biztatott. Sandra is segítőkész természetesen, valamint az edzéseken ott van Kiss Évi, aki egyfajta biztonságérzetet ad számomra, tőle mindig kérdezhetek, vagy amikor elkeseredem, rögtön segít. Azonban nem csak edzéseken tanulhatok tőlük, hanem olyan apró dolgokat is megtapasztalhatok, hogy milyen a meccs előtti légkör az öltözőben, ezen a szinten sokkal koncentráltabb mindenki, és az előttük álló feladatra fókuszálnak. Látom, hogy milyen úton kell továbbmennem ahhoz, hogy egyszer profi kézilabdázó váljon belőlem, hiszen mindennél jobban szeretném ezt.