Farkas Eszter, a Győri Audi ETO KC Akadémia 1-es csapatának tehetséges irányítója is bemutatkozhatott a felnőttek között. Eszter egy érett gondolkodású játékos, aki a kézilabdázás mellett a tanulást is fontosnak tartja az életben. Vele beszélgettünk…
Mesélnél a családodról, a gyerekkorodról?
Falun nőttem fel, emiatt nagyon mozgalmas gyerekkorom volt. Soha nem tudtam egy helyben maradni, mindig csinálnom kellett valamit. Van egy nővérem és egy öcsém, aki most lesz hároméves. Már gyerekként is kivettem a részem az otthoni munkákból, míg anyának a benti, addig apának a kinti dolgokban segítettem. Imádtam az udvaron lenni, volt lovunk, kutyánk, de szerencsére anyukám testvére nagyon közel lakott hozzánk, ő több állatott is tartott, és nagyon sokat jártam át hozzá segédkezni. A kutyámmal, Buksival rengeteg időt töltöttem, sokat játszottunk együtt. A nővéremmel több közös programunk is volt, az egyik ilyen a lovaglás volt, a másik pedig a nyári medencézések. Ha két szóval kellene jellemeznem a gyerekkorom, akkor családias légkörként írnám le.
Mikor vált az életed részéve a sport?
Gyerekként többféle sportot is kipróbáltam, például néptáncoltam, jazz balettoztam, úsztam, lovagoltam. Igazából úgy lettem kézilabdázó, hogy nagyon szerettem volna karatéra járni, de édesapukámnak nem igazán tetszett az ötlet, viszont a keresztanyukám lánya a Hétfő KC-ban kézilabdázott, és mondták, menjek el egy edzésre. Nagyon hamar magával ragadott ez a sportág, a futás mellett az ügyességre is szükség volt, valamint tetszett, hogy csapatban játszhattam. Mondhatni gyerekkorom óta az ETO kötelékébe tartozom, a Hétfő KC-ban kezdtem, ahol Megyesiné Judit, valamint Remete Róbert voltak az edzőim, majd Győrbe kerültem a kölyökkézibe Ruskó Kati nénihez, majd Attila bácsihoz (Kun Attila – a szerk.), végül Kriszti néni (Pigniczki Krisztina – a szerk.) lett az edzőm.
Miért tartod fontosnak, hogy a sport, azon belül is a kézilabda most is jelen legyen az életedben?
Tizenegy éve kézilabdázom, mostanra szinte eggyé vált velem, úgy érzem elengedhetetlen, hogy ne sportoljak valamit. Ha a kézilabdán túl nézem, akkor gyerekkorom óta nagy szerepet tölt be az életemben a mozgás. A sport folyamatosan formált, önfegyelmet és önértékelést tanított nekem. Mivel a kézilabda egy csapatsport, ezért sokat segített, kivel hogyan viselkedjek, és ami a legfontosabb, hogy barátokat adott, akiknek a nagy része jelenlegi vagy egykori csapattársak. Kisgyerekként el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd az ETO-ban játszhatom, ezért még inkább értékelem azt, hogy ez megadatott nekem, és próbálom minden pillanatát kiélvezni.
Ha azt mondom, hogy profi sportoló, mi jut eszedbe róla?
Egyből a felnőtt játékosok ugranak be, mert ők tényleg ennek szentelik az életüket. Nagyon tudatosan élnek, például Stine-ben nagyon tetszik, hogy ő mindig pozitív; edzéseken, valamint a pályán kívül is. Kudarcot is nagyon jól tudják kezelni, ami nagyon fontos szerintem. Ha valami nem úgy sikerül, akkor is mennek tovább, és mosolyogva teszik a dolgukat. Egészségesen és nagyon tudatosan étkeznek, valamint a szabadidejükben elvégzett plusz munka is azt a célt szolgálja, hogy profik legyenek. Mi még a pályánk elején vagyunk, ezért fiatalként sokat tanulhatunk tőlük.
Milyen tulajdonságaidat tudod kamatoztatni, amikor a pályán vagy, ráadásul irányítóként? Ezzel szemben milyen vagy a magánéletben?
A magánéletben kicsit a viccesebb személyt töltöm be általában a társaságokban, de van, hogy teljesen bezárkózom - nálam ez mindig hangulat függő. A pályán próbálok mindig komoly lenni, de szeretem belecsempészni a viccesebb énem is, hogy a többiekre is jó hatással legyek. Rangidősként igyekszem motiválni a társaim, hogy mindenki élvezze azt, amikor a pályán van. Irányítóként megpróbálok mindenkit biztatni, lelkesíteni, azonban nekem is vannak rosszabb napjaim, akkor ők buzdítanak engem. Nagyon maximalista és önkritikus vagyok, így nagyon rosszul kezelem, ha hibázok, vagy ha kikapunk, mert a szívemen viselem az egészet. Legtöbbször anyuval szoktam ezeket átbeszélni, napi szinten tartjuk a kapcsolatot, de az egész családom át tud lendíteni a nehezebb periódusokon. A barátom, aki szintén sportoló, nagyon sok jó tanáccsal lát el, minden hazai meccsemen kint van, és én is igyekszem kijárni az ő mérkőzéseire.
Miért tartod fontosnak, hogy a kézilabda mellett tanulj is? Milyen szakra jársz a Széchenyi István Egyetemen?
Az utolsó középiskolás évemben a pályaválasztás előtt fogalmazódott meg bennem, hogy valamit kezdeni kellene magammal, ha a kézilabda mégsem jönne össze. Jogi asszisztensnek tanulok, egyelőre azt tudom mondani, hogy tetszik, a szaktársaim is nagyon befogadóak és segítőkészek, így a sporton kívül is szereztem barátokat. Ha új közegbe kerülök eleinte nagyon zárkózott vagyok, ezért az elején nehéz volt ismerkedni, de amikor belerázódom, ki tudok bontakozni. Az egyetem plusz impulzust ad, kicsit más közegben lehetek, mint általában a sportnak köszönhetően. A klub teljes mértékben támogatja azt, hogy össze tudjam egyeztetni az egyetemet a sporttal, így működőképes a kettő együtt.
Hogyan töltődsz fel a szabadidődben?
Nagyon szeretek sorozatot nézni, nagy kedvencem most a Stranger things. Ezenkívül szoktam olvasni, leginkább a trillert vagy a romantikus regényeket részesítem előnyben. Imádok a családommal lenni, emiatt mindig várom a hétvégéket. Van egy házitappancs kutyánk, Szaffi, ő benti kutyus, igazi családtag. Nővérem már nem otthon él, de őt is gyakran meglátogatom, akkor egy jót beszélgetünk. Szeretek kirándulni, és sok időt töltök a barátommal is. Hétköznapokon legfőképp a csapattársaimmal vagyok, akik egyben a barátnőim is. Velük egy kollégiumi folyosón lakom, és mindig valakinek a szobájában össze szoktunk ülni beszélgetni vagy társasozni.
Milyen érzés volt, amikor először debütáltál a felnőttek között?
Amikor gyerekként elkezdtem kézilabdázni, mindig mondtam anyáéknak, hogy egyszer felnőtt válogatott kézilabdázó leszek, és Győrben fogok játszani az NB I-ben és a BL-ben. A szüleim pedig végig támogattak az utamon, nagyon sok meccsemre kijárnak azóta is. Kétszer voltam felnőtt kerettag, és a Békéscsaba ellen balszélsőként pályára is léptem. Emlékszem, a meccs előtt nagyon izgultam, amikor kimondták a nevem a bemutatásnál, el sem akartam hinni, hogy mindez velem történik meg, és hogy tényleg nekem tapsolnak a szurkolók! A bevonulás előtt jó volt látni, hogy a felnőttek mennyire nyugodtak, de egyben koncentráltak is, mindenki mosolygott, lepacsiztak egymással, és biztatták a másikat. Nekem is sokat segítettek, hogy a fiatalokra külön odafigyelnek. A meccsen kihívást jelentett, hogy míg az akadémiai mérkőzéseken szinte csendben játszunk, addig egy felnőtt mérkőzésen megy a szurkolás. Eleinte nehéz volt kizárni a hangokat, mert nagyon új volt ez számomra. Azzal, hogy a felnőttek között debütálhattam, egy gyerekkori álmom vált valóra, ami arra motivál, hogy élvezzem ki minden percét, amíg lehet. Viszont szeretnék több lábon állni, és elhelyezkedni abban, amit tanulok, valamint folyamatosan képezni magam a sport mellett. Ha pedig egyszer a kézilabdás pályafutásom befejeződik, akkor biztosan bérletes szurkoló leszek egy hangosbemondóval a kezemben.
